„Az agy nem egy edény, amit meg lehet tölteni, hanem tűz, amit lángra kell lobbantani.”
Plutarchos
E heti szösszenetemben egy másik - a fejemben szöget ütõ pár sort szeretnék veled megosztani vagy akár általa továbbgondolására sarkallni ...
a folytatás egy aktuális olvasmányból: Gyereknevelés dán módra (Jessica Joelle Alexander és Iben Dissing Sandahl) cìmū könyv 7. fejezetébõl: Együttlét és Hygge (129.o.):
"Sõt igazság szerint a legtöbbünk szeretne gyõztes lenni.
Szeretnénk, ha a gyerekeink is gyõztesek lennének, vagy legalább a legjobbak valamiben, hogy kitūnjenek.
Ez teljesen helyénvaló. Ki ne akarná ezt?
Csak számoljuk össze azt a rengeteg dìjat, amit az iskolák manapság különféle kreatìv indokkal kiosztanak. Legyen az akár a legbutább vicc, a legédesebb mosoly vagy az osztály ugrókötél bajnokának dìja, mind arra törekszünk, hogy elismerjenek valamiért. Ez mélyen beleivódott az amerikai kultúrába.
Ezzel szemben vajon hányan vennék fontolóra , hogy dìjat adjunk a csoport harmóniájáért? Hányan értékeljük a gyerekünk sikerét inkább az alapján, hogy miként segìtett a többieknek játszani, és hogy milyen szépen játszottak együtt, ahelyett hogy õ maga mennyire játszott jól?"
Sok évvel ezelõtti iskolaélményemrõl beszélek (bár a gyermekeménél is hasonlókat vélek felfedezni..), ahol az évzárón kiemelték a legeket.. ahol szintén az egyéni teljesìtményeken volt a hangsúly a kiemeléseknél..,
talán ezzel akarták inspirálni a gyengébbeket?..
igazából az okát ma sem tudom...,
ezt követelte a rendszer?..,
hisz most más szelek fújnak, mégis az egyéni sikerek kiemelésén van a hangsúly.., ami szerintem a gyengébbet nem inspirálja (vagy csak nagyon ritkán, hiszen kivételek mindig vannak), csak hangsúlyosabbá teszi számára, hogy mekkora a távolság, néha már-már szakadék a legjobbtanuló bizonyìtványa és az õ bizonyìtványa között...
eltelt közben 40 év.. és a közösségi harmónián, az egymás segìtésén nincs hangsúly.., semennyire sem.. és ez ìgy a melegágya tud lenni az iskolai alapszekatúrán túl a zaklatásnak..
Már a gyermekem óvodai életében rá kellett jöjjek, hogy az óvoda és az óvópedagógus szerepe nem a csapatépìtésrõl szól.., be kellett lássam: van egy óvodai tanmenet és ezt követik szigorúan,
a szabad játszás vagy szabad foglalkozás ideje alatt pedig minden kisgyerek boldoguljon, ahogy tud.. azaz magára van hagyva, de veszettül.
Értem én, hogy a barátkozást nem lehet erõltetni, és hogy akit én mint szülõ szimpatikusnak tartok, az a gyerekemnek lehet pont nem szimpatikus..
DE
vannak beilleszkedési nehézségekkel küzdõk, akiknek esetleg több felnõttkapcsolatban volt része, mint gyerekkapcsolatban, addig amìg eljutott az óvodai felvételiig..,
mert az élet ezt hozta..,
és ott begubózott mégjobban..,
mert sok volt neki minden.. és hirtelen.. sok a gyerekbõl, sok a szabályból, sok az elnemfogadásból..
Az iskolában folytatódott a megtapasztaláson keresztüli felismerésem arról, hogy az iskola sem a csapatépìtésrõl szól: ott is a tanmenet követése zajlik leginkább, nincs kommunikáció oktatás, erõszakmentes kommunikációé (!), helyette van az individumok kisebb-nagyobb közössége... , a kevésbé barátkozóknak pedig a periférián szorongása.. (és a semlegeseké (akik sem nem hangadók, sem nem periférián lévõk)) - azonban senki nem akarja azt a hidat felépìteni és a periférián lévõket becsatlakoztatni egy-egy csoportba.. sem az óvodában, sem az iskolában.. az egyéni fejlesztés meg jó ha van, de az sem a közösségbe való becsatlakozás eltanulásáról szól.., pláne, ha a közösség elutasìtó 1-1 próbálkozás alkalmával..
Most a felvételi van napirenden nálunk, (10 éves a nagykisfiam), nekiindultunk, mert harmadikban jött egy osztálytárs általi gondolatfelvetés..
ÉS
most hogy elindultunk ezen az úton, elkezdtem a gyermekem világához közelálló iskolát keresni..
2018. õszén az egyik közösségi média csoportban feltettem az alábbi kérdést (ahol anyák, nõk vannak jelen): Létezik-e olyan nyolcosztályos gimnázium, ahol egyenlõen hangsúlyos: a tudás megszerzése, a kreativ erõ ápolása és a testmozgás: test, lélek és szellem egyaránt pallérozva vagyon!..
akik válaszoltak, azok budapesti viszonylatban azt a választ adták, hogy Budapesten ilyen nincs és hogy ez a típusú reneszánszemberképzõ - csak az én fejemben létezik, mint naìv elképzelés..,
1 anyuka ìrta, hogy egy vidéki, egyházi mūködtetésū iskolában ez létezõ dolog (tehát mégsem vagyok annyira naìv!.., csak általában megelõzöm koromat .. (és nem az életkoromat..)), ahová imád a gyermeke járni! Imád! I-M-Á-D! (Milyen érdekes, benne van a határtalan erõ, az ima által..). De mégsem költözhetünk egy iskola miatt többszáz kilométert..
Folytattam tovább a keresèst..: 2 hete egyik ismert nõi magazin közölt iskolai listákat/rangsorokat több oldalas cikkel kiegészìtve: szeretetkommunikáció - illetve a kommunikáció, mint kulcsfontosságú tényezõ, nem került megemlìtésre, se a kreativitás se a test kondìcióban tartása.. - milyen egysìkú ez a szūrõ..
Érdekes: a magániskolákról nem volt szó ..és a listákban sem.. kár!
Tovább folytatom a keresést!
Nem adom fel!
Jó lenne, ha nem kellene eltelnie a gyermekkortól felnõtté válásig kb. 25 évnek, hogy utána a munkahelyek egymást túllicitálva szervezzék a csapatépìtéseket.., mert közben rájönnek/rájöttek, hogy a közösségnek mekkora megtartó ereje van.. ami a csapatépìtés által is kovácsolódik..
csak addìg sérül mindenki..
Szeretettel, Rita Monika
ui.: az esszenciák támogató erejét figyelembe véve: hogy Te is és gyermeke(i)d is hìdépìtõvé tudjanak válni.., hogy meg tudd élni ennek örömét, fáradtságossága ellenére:
- szikárka: a harmónia felépítésének támogatója..
- szõlõ: az egyensúlyi erõviszonyok kialakìtója,
- vadgesztenyerügy: önmagad tükre, hogy ne kövesd el ugyanazt a hibát 2x , netán többször, hogy tanulj, fejlõdj, inspirálódj.
